Prof. Dr. habil Jakab Csaba DLA egyetemi tanár

belsőépítész-építőművész

Farkaslaka [Lupeni, RO], 1965. okt. 24.

"Tudom, hogy egy örök lánc egyik szeme vagyok. Hagyom, hogy megtörténjenek bennem az arra valók. Hiszem, hogy mindenkinek a gyermeke, a gyermekek a legfontosabb. Aztán a társ, a szülők, őseink és további utódaink, testvérek, barátok és mind a jóakaratú emberek. Feladatom, hogy – gyermekeként – folytathatóan folytassam Mindenható Atyám művét. Példaképeim közül elsők a gyermekek, gyermekeim. Ők tudják a legtöbbet a világ értékeiről, az igazságról. Frissen, kreatívan, rakoncátlanul és komoly játékként teszik-élik. Jó lenne méltó lenni hozzájuk… De gyenge hozzá az anyag, s akár az önérzet – a vanogató szellem – néha megrogyik. A születés, az élet, a munka és a halál is életünk része. A kötelesség az első és csak az tehet szabaddá.

Hivatásom lényege: az üdvösségben segédkezni. Meglévő környezetünket úgy építeni-bővíteni, hogy méltó meditációs tárgyként szolgálja az öröklétet. Ennek alapja a rend, amely hierarchikus terekkel és térkapcsolatokkal, és nem ideológiai-stilisztikai, vagy műszaki-technológiai fogalmakkal ragadható meg; cél és eszköz a maga helyén. Terveket készítek, és – ha eljut a szándékig a gondolat – megvalósulásukat is irányítom. Ezek elsősorban „építészeti-belsőépítészeti-bútortervezési munkák”-ként fogalmazódnak meg. Így hármasban… A legfontosabbnak az ember önépítését-építését tartom úgy tervezéskor, mint tanításkor. Isten segedelmével."

Idézet a MUNKÁK 1. című katalógusomból, 2002.